Magyar borászat: beteg szőlők, beteg rendszer – Mór tükörként

Mielőtt bárki kormánykritikát érezne, leszögezem, hogy a szőlő-bor ágazat gondjainak, problémáinak döntő hányadát, ez egojukon felülkerekedni nem tudó ágazati szereplők okozták és okozzák!

A magyar borászat papíron a nemzeti büszkeségünk. Színes borvidékek, évszázados hagyományok, településekre felfűzött pincekultúra. A valóság azonban sokkal keserűbb. A gondok nemcsak a világpiac kegyetlen logikájából fakadnak, hanem abból, hogy itthon évtizedek óta nincs koncepció, nincs összefogás, és ami van, az többnyire félrecsúszott. Mór csak egy a sok példa közül, ahol látszik: a borászat nemcsak szőlőben, hanem fejben is beteg.

Kabóca és vírus – az élősködő és a rendszer párhuzama

A szőlő aranyszínű sárgaság fitoplazmája, amit a kabóca terjeszt, egyre inkább felzabálja az ültetvényeket. A borász nem tud mit kezdeni vele, mert nincs pénz, nincs elég tudás, és nincs közös fellépés. Ez a kabóca-járvány tökéletes metaforája a magyar borászatnak: kívülről jön valami, ami ellen egyénileg mindenki kicsi, de közösen sem történik érdemi védekezés.

Tudás van, de használhatatlan

Sokan hivatkoznak arra, hogy „megvan a szakmai tudás”. Csakhogy ez a tudás gyakran elavult, szigetszerű, és a nemzetközi színtéren alig kompatibilis. A világ borpiaca közben fénysebességgel változik: technológia, marketing, fogyasztói trendek. Nálunk pedig a 30 évvel ezelőtti reflexek ismétlődnek, kiegészítve néhány PowerPoint-előadással és kongó konferenciateremmel.

A szakmát nem a tudomány befolyásolja, hanem vegyszer és segédanyag gyártók érdekei úgy, hogy a hazánkban forgalmazott vegyszerek jelentős része, már túl van csúcson.

Hiányzik a marketing és pénzügyi tudás, a valós piacismeret.

A teljes magyar borászat ma nem nagyobb, mint Románia egy -egy borvidéke!

Nemzetközi megmérettetés helyett belterjes taps

A magyar borászat önelégült kis világa gyakran a saját díjait osztogatja. Hazai versenyeken mindenki aranyérmes, mindenki „világelső”. Csak éppen a világ erről mit sem tud. Mór borai is elsősorban helyben kapnak elismerést, a valódi összehasonlítás – ahol tényleg kiderülne, mit érnek – rendre elmarad. Így nem versenyzünk, csak játszunk a homokozóban.

A boászok- borászai között van olyan aki egyetlen jelentős nemzetközi díjat sem ért el! Ez hibás üzenet a szakmának.

Hülyeségekre szórt milliárdok

Tíz- és százmilliárdok mentek el látványberuházásokra, díszes, de üres épületekre, borászati „élményközpontokra”, amelyekbe a kutya sem jár. Eközben alig jut pénz a tényleges kutatásra, tudásfejlesztésre, a világpiacra való kilépésre. Magyarország úgy költ a borászatára, mint aki a ház roskadozó alapját hagyja, de új csillárt vesz a plafonra.

Mór jó ellenpéldája a negatív folyamatoknak, a Paulus Borház, amely döntően magántőkéből ésszerűen lett felépítve, vagy a Geszler pincészet, ahol a sváb szívósság ötvöződött az ésszerűséggel, vagy a Miklós Csabi borászata, ahol szigetszerűen jelen van a modern marketing.

Összefogás nulla, jövőkép sehol

Talán a legnagyobb baj az, hogy nincs közös cél a magyar borágazatban! A borászok versengenek egymással, ahelyett hogy felépítenének egy közös magyar márkát. Mór is csak egy kis sziget: néhány elkötelezett pince próbál életben maradni, de országos szinten semmi koncepció nincs. És ha nincs jövőkép, akkor a borászatnak jövője sem lesz.

Keserű pohár

A magyar borászat problémáit nem a természet, hanem az ember okozza. A kabóca pusztít, de legalább van rá magyarázat. A széthúzásra, a felelőtlen pénzszórásra, a tudás hiányára, a világ előtti bujkálásra nincs mentség. Ha ezen nem változtatunk, akkor Mór – és vele együtt a magyar borászat – végül saját maga iszogatja el a saját jövőjét.